Nem tetszett a Földtenger varázslója? Miyazakinak se

A Földtenger varázslója minden valószínűség szerint a legfurcsább Ghibli-film.

1. Nem igazán van fogalma, mit kezdjen a hőseivel.
2. Feldob egy csomó történetszálat, aztán nem foglalkozik velük.
3. Van benne dalbetét, de nagyjából öt versszakkal hosszabb, mint az szükséges lenne.
4. Sárkány van a plakáton, de a filmben összesen 2 percig van sárkány. (A két órás film sárkánytartalma kevesebb, mint 1 százalék.)
5. És rettenetesen sok időt töltenek földműveléssel.

„Kinek kell kaland, ha van kapa!” — nem létező közmondás

(Azt nem írtam furcsaságnak, hogy eltérnek az eredeti Ursula Le Guin könyvektől, mert az összes Ghibli-adaptáció jócskán eltér a forrásmunkától, de ez általában nem jelent problémát, ld. Howl.)

Általában nem vagyok ellene a lassú filmeknek, Tarkovszkij Sztalkerje az egyik kedvenc filmem a maga három órás futamidejével és nagyon kevés dialógjával, és a 2001: Űrodüsszeiát is bárhányszor meg tudom nézni, ha elég nagy a képernyő (idén, amikor visszahozták a moziba, kétszer láttam egy héten belül, mert annyira erős volt úgy). A Földtenger varázslója viszont azok közé a lassúfilmek közé tartozik, ahol a lassúságot nem kárpótolja hangulat, amitől bele lehetne süppedni (mint Tarkovszkijnál az, hogy mintha ő mondaná meg az orosz tájnak, hogy mit csináljon a felvételen), vagy tartalom, ami kitöltené (mint Kubricknál a végtelenségig kidolgozott állóképek). Egyszer úgy néztük társaságban a Földtengert, hogy egy ponton másfél, majd kétszeres sebességre állítottam a lejátszást. Nem tapasztaltunk változást.

Magát a filmet én nem gyakran szoktam elővenni se előadáson, se máshol, mert annyi sokkal jobb Ghibli-film van, amikről inkább érdemes beszélni, ha már alkalom adódik rá. Egyfelől azonban a gyenge filmeknek megvan az az előnye, hogy jól lehet rajtuk bemutatni, hogy mi megy félre, és — például ha valaki írónak vagy filmesnek tanul — milyen hibák vannak, amikből tanulni lehet. Mindemellett a Földtenger varázslója egy remek alkalom betekinteni nem csak a Studio Ghibli, de egy kicsit a japán társadalom kulisszái mögé is — ami ezzel a filmmel történt, sokat vetít előre abból is, hogy Miyazaki visszavonulása óta miért áll ott tárt karokkal a stúdió.

Úgyhogy játsszuk azt, hogy először elmondom a sztorit, aztán visszaugrok az időben 1500 évet, aztán elmagyarázom, hogy mi köze a kettőnek egymáshoz. Mehet?

Ezt a rendező dolgot át kéne gondolni

A film hirtelen azért lett aktuális, mert a Kotaku előszedett egy sajnos csak japánul elérhető tévés kulisszafilmet a Ponyo készítéséről, amiben egy ponton elkísérik az idősebb Miyazakit, amint elmegy megnézni fia, Gorō, első filmjét: a Földtenger varázslóját. Már a narrációban elhangzik, hogy Miyazaki szerint nem lenne szabad egészestés filmet adni valakinek, akinek nincs semmilyen animációs háttere, úgyhogy sok jót nem ígér a történet.

Mindehhez tudni kell azt, hogy annak idején Gorō — saját apja filmjein felnőve — eleve úgy érezte, hogy sosem lesz olyan jó, mint Japán egyik leghíresebb rendezője, így inkább elment mezőgazdasági tereprendezőnek (!).

„Filmünk megtörtént eseményeket dolgoz fel.”

Aztán Gorō valahogy mégiscsak kikötött a Ghiblinél, de először mint a Ghibli múzeum egyik tervezője, majd vezetője. Erre a filmre is konzultánsként ment el eredetileg, csak egy egészen picit dolgozni a filmen. Aztán hogy, hogy nem, csak megkérték, hogy rajzolja meg a storyboardokat, aztán egy hirtelen csavarral a film producere, a Ghibli-alapító Toshio Suzuki csak felkérte rendezni is. Ezen akadt ki az idősebb Miyazaki, és nem is voltak beszélő viszonyban a film gyártása alatt. Szóval mindezzel a háttérrel ment el Miyazaki a vetítésre.

„Nemvagyokidegesnemvagyokidegesnemvagyokideges…”

A vetítés nem sikerül jól. Apuka a film közepén kimegy elszívni egy cigit („Mintha már három órája ülnék bent”, mondja), a film végén pedig annyival kommentálja a látottakat, hogy:

Láttam a gyerekemet — még nem nőtt fel. Ennyi.

Kis gondolkodás után pedig még hozzáteszi:

Jó, hogy csinált egy filmet. Ezzel abba is hagyhatja.

…

Au.

Erre mondják, hogy innen szép nyerni.

Ne féljetek, jó vége van a sztorinak, de mielőtt belemennék, elmondom, hogy mi volt ez az egész összeesküvéses machináció, ami Gorō Miyazakit egyszeri mezőgazdasági tereprendezőből animációs rendezői székbe ültette. De ehhez el kell kicsit merülnünk abban, hogy Japánban hogyan nyomja rá a mai napig egy nagyon régi hagyomány a családi vállalkozásokra.

Apák és fiúk vállalatai

Szokás meglepődni, hogy a Nintendo már az 1800-as években is létezett, pedig Japánban nagy hagyománya van a hosszú életű vállalkozásoknak. A Bank of Korea 2008-as felmérése szerint a 200 évnél régebbi vállalkozások 56 százaléka japán, és ők büszkélkedhetnek a világ 6 legrégibb cégével is — a második helyezett Nishiyama Onsen Keiunkan szálloda például i. sz. 705, az első helyezett Kongō Gumi buddhista szentélyépítő vállalkozás pedig i. sz. 578 óta létezik, vagyis 1300, illetve 1400 évesek.

Hogy marad meg ilyen sokáig egy cég? Hát úgy, hogy ezek szinte egytől egyig családi vállalkozások, amik nagyon komolyan veszik, hogy ők családi vállalkozások. A lista negyedik helyén szereplő Hōshi Ryokan családi szálló például 46 generációja ugyanannak a családnak a kezében van. Persze nem csak a vakszerencsének köszönhetik, hogy fennmaradtak. Valami elképesztő felelősséggel és teherrel jár ugyanis, ha a születésed azonnal, fellebbezési lehetőség nélkül meghatározza, hogy egész életedben mivel kell foglalkoznod. Fritz Schumann 12 perces, a Hōshi Ryokant vezető család jelenlegi tagjairól készített portréja megkapó képet fest arról, hogy a hagyomány folytatása hogyan jelent egyszerre tiszteletreméltó szolgálatot és sajátos csapdát a család számára.

Extrém, kirívó példának tűnhet az ilyen, nagyon hagyományos vállalkozások működése. A japán társadalom azonban nem egyén-alapon, hanem csoport-alapon szerveződik. Mindig tartozol valamilyen csoporthoz, mindig egy adott csoport felé tartozol felelősséggel és hűséggel, legyen az a családod, az iskolád, vagy a munkahelyed. Ezért lesz a leggyakoribb és legnagyobb társadalmi szorongás a japánoknál a csoportból való kiszorulás. Ez nagyon sok mindenre kihat, de leginkább a csoportban elfoglalt szerep szerinti elvárt viselkedésekre, a kötelező céges túlmunkától és munka utáni ivászatoktól kezdve addig, hogy ha egy fiú meg egy lány megismerkedik egymással, akkor a nő részére társadalmilag elvárt hozzámenni ahhoz a férfihoz, és gyereket szülni neki. (Itt az egyik háttere annak, hogy miért nem igazán mennek már randizni sem emberek egymással. Mert automatikusan elvárt hozzá a többi.)

De ez csak az egyik viszonylata a dolognak. Amikor ugyanis arról kell dönteni, hogy a családod vagy a munkahelyed felé tartozol-e nagyobb hűséggel, akkor ott mindig a munkahely nyer. Ez nem mindig volt így, a régi földműves időkben és vidéken férfiak-nők együtt jártak ki a rizsföldekre, mindenki dolgozott, este mindenki főzött és mindenki nevelte a gyereket. Aztán a társadalmi szintek éles elkülönülésével és megszilárdulásával (főleg az Edo-korban) kialakultak a máig ható szerepkörök, ami meghatározta, hogy ki micsoda és milyen szinten van. Hogy a férfi dolgozik és a nő otthon van és szül. Ezek a szilárdan bebetonozott életbeli- és nemi szerepek érinthetetlenekké váltak, amint rájuk került a „tisztelettel illetendő hagyomány” csontra keményedett cukormáza, és csak megerősödtek a második világháború után, „az újjáépítésért mindent” címszó alatt. Akkor is, amikor már nem lett volna rá szükség.

heti alapfokú japán szavunk: karōshi (過労死) – halál a túlmunkától

Az egyik bebetonozódott hagyomány, hogy a japán családi cégek apáról fiúra szállnak. Ráadásul apáról az elsőszülött fiúra. Akkor is, ha mondjuk a harmadszülött fiú, vagy az elsőszülött lány a legtehetségesebb az adott szakmában, és mondjuk még szeretné is csinálni. Az elsőszülött fiú, ha kell ha nem, örökli a bizniszt — mondom, kicsit erősen tartják magukat a fix nemi szerepek.

Ha pedig nincs fiú, akkor szerezni kell egyet. Japánban a világon az egyik legmagasabb az örökbefogadások száma, de ezeknek az örökbefogadásoknak a háromnegyede (!) jön létre azzal a céllal, hogy megfelelő „minőségű” felnőtt férfiörökös kerüljön a családba. (Ugyanezt a rendszert alkalmazzák egyébként az azonos nemű japán párok, akik mivel jelenleg nem házasodhatnak és ezért nem is örökölhetnek, így úgy trükköznek, hogy az idősebb örökbefogadja a fiatalabbat, aki megkapja a nevét és a hozzá tartozó jogokat.)

Ifjabb Miyazaki esete a társadalmi nyomással

A kétezres évek elejére a Ghibli Studio egyre nagyobb gondban volt. A két vezéralak, Hayao Miyazaki, és Isao Takahata nyugdíjba vonulásának időpontja már a láthatáron volt (hiába tolták, tolták egészen mostanáig a dolgot), és senki nem volt a fiatalabb generációból, aki követhette volna őket a Ghibli-nagyfilmek gyártásában. Úgyhogy úgy tűnik, a cégben (és a társadalomban) sokakban bekapcsolt a japán reflex: „Nincs utód? Hát ott van Miyazaki elsőszülött fia, nyilván Gorō legyen az, aki átveszi a céget, mint egy családi vállalkozást”.

Ezt azonban igazából a szereplők közül senki sem akarta. Miyazaki sosem gondolta, hogy fiának filmrendezőnek kellene mennie (ez ugye tök progresszív a részéről, a fentieket tekintve), és Gorō sem gondolta azt, hogy ő filmrendező lenne. Viszont ha megnézitek a fenti történetet, az mintha egy Gorō elleni összeesküvés lenne.

Gorō-san, tudjuk, hogy mezőgazdaságban szeretnél dolgozni. Csak segíts nekünk egy picit ebben a múzeumban.

Gorō-san, tudjuk, hogy nem akarsz animációban dolgozni. Csak igazgasd egy kicsit ezt a múzeumot.

Gorō-san, tudjuk, hogy nem akarsz rendező lenni. Csak rajzolj egy kis storyboardot, annyi mezőgazdaság van ebben a filmben úgyis.

Gorō-san, olyan szépen rajzolsz storyboardot. Biiiiztos nem akarsz te lenni a rendező?

Kb. az egyetlen közös kép róluk, még Gorō fiatalabb éveiből.
(Még jóban voltak.) (Talán.)

A Földtenger varázslója ilyen értelemben kényszermunka:

• Gorō nem akarta megcsinálni
• Hayao nem akarta, hogy Gorō megcsinálja
• Az egész cég meg egész Japán meg elvárta, hogy Gorō megcsinálja.

Ez nem egy ideális helyzet kreatív munkára.

Mindezek után talán nem meglepő, hogy a legérdekesebb mozzanat a filmben látszólag a semmiből jön, és aztán a film nem is foglalkozik vele a továbbiakban. Ráadásul ez a Földtenger egyik legelső jelenete, és nagyjából fél percig tart. Igaz, hogy nem Gorō írta a forgatókönyvet, mégis nagyon gyanús, hogy amikor Gorō Miyazaki — akinek arról szól az élete, hogy a rajzfilmgyártás kiemelkedő alakjának gyerekeként nő fel úgy, hogy alig látja az apját — megkapja a stafétabotot, a film egyik első jelenetében megjelenik egy herceg (akiről röviden megtudtuk, hogy elhanyagolta az apja gyerekkorában), majd leszúrja az apját.

Általában nem szeretem a „mire gondolhatott a rendező” típusú kérdésfelvetéseket.
Ebben az esetben azért elég egyértelmű.

Biztos vagyok benne, hogy ha mással nem is, ezzel az egy jelenettel sokan tudtak azonosulni a japán nézőközönségben. A távoli, elérhetetlen, elhanyagoló apákkal szemben felgyülemlett düh nem új téma — teljes sorozat is épül erre, Evangelionnak hívják –, de a Földtenger varázslójában nyers, kíméletlen, és ellentmondást nem tűrő.

Innen szép nyerni #2.

Minden jó, ha vége jó?

Gorō Miyazaki saját blogján nem sokkal a film hivatalos bemutatója után írt egy bejegyzést, amiben beszámolt a Földtenger varázslója stábbulijáról. Gorō itt leírta, hogy a mulatság közepén odament hozzá Michiyo Yasuda, apja egyik legrégebbi munkatársa, aki a Nausicaä óta a Miyazaki-nagyfilmek színfelelőse (ő dönti el minden egyes animációs elemről, hogy pontosan milyen színe legyen). Ő adott át egy üzenetet az apukától, ami így szólt:

Őszinte volt, úgyhogy jó volt.

Szóval apuka hivatalosan, kérdésre válaszolva szigorú apuka, privátban azért csak megdicsérte, de azért mégsem közvetlenül, hanem csak közvetetten, viszont egy bizalmas munkatárson keresztül, ami miatt felértékelődik az üzenet. Jaj, de furfangos/bonyolult/fárasztó ez a japán kommunikációs etikett, mi?

Szóval teljesen nem lett veszett ügy. A családi szennyest azóta sem teregetik, de abból, hogy mégsem ez lett Gorō utolsó filmje, és a From Up on Poppy Hill-t már együtt csinálták Hayaoval, úgy tűnik, hogy azért javult a viszony (lehet, Miyazaki papa terápiájának is jót tett, hogy nagyvásznon látta viszont a fenti fél perces jelenetbe sűrítve, hogy hogyan élte meg a gyerek a fiatalkorát). Meg a Földtenger varázslója után a nyomás is leesett, hogy mindenképpen és kizárólag Gorō legyen a Ghibli örököse.

Azóta Hayao visszavonult és végre felszabadultan mókol kisfilmeket anélkül, hogy rátelepednének a durva elvárások, Gorō pedig megmaradt a Ghibli körül, legutóbb Astrid Lindgren Ronja, a rabló lánya-sztorijából adaptált, 3D-animációs, félig-Ghibli produkció tévésorozatot rendezte. A Ghibli pedig tovább keresi az örökösét, bár már az is felmerült, hogy az egész cég fogja magát és lehúzza a rolót, elfogadva a változásokat.

Aztán legfeljebb majd örökbe fogadnak valakit.

*

Annyi jó Miyazaki-film van. Melyik Ghibli-filmmel foglalkozzak legközelebb? Írd meg kommentben!

Ha tetszett, tudj meg mindent Miyazaki életművéről fél órában: láttad már a videót?

Az összes Miyazaki és Studio Ghibli-cikkemhez pedig kattints a Miyazaki-filmek aloldalamra.